A villamos megállójában állok, ahogy előző este megbeszéltük. Iszonyatosan hideg van, és emellé még itt van ez a dermesztő januári szél is. Nagyon fázom, de mégsem bánom, hogy a megbeszélt időpontnál hamarabb érkeztem. Jó érzés rád várni, mert tudom, hogy hamarosan karod melegít majd.

Jönnek-mennek a villamosok, mellőlem sorra tűnnek el a várakozó emberek, s jönnek helyettük újak. Arra gondolok, hogy pár perc múlva a te arcod is feltűnik közöttük. A korlátnak dőlök és türelmesen várakozok. Olyan régen várok már erre a találkozóra és majd kiugrik a szívem a helyéről, mikor eszembe jut, hogy mindjárt látlak. Látom azt a mosolyt, amit annyira szeretek. Hallom hangod, ami felmelegítette szívem. Érzem illatod, amiről már annyit álmodoztam. Libabőrös leszek, de nem a hidegtől, hanem az elképzelt érintésedtől.

Az órámra nézek, már öt perce itt kellene lenned. Haragszom a forgalomra, a dugókra, az ostoba tömegközlekedésre. Biztos már megint nem jött a buszod. Biztos már megint kimaradt egy járat. Biztos állandóan belefutottatok egy piros lámpába. Biztos millióan vannak most az utakon. Mindenki ellenünk van. Mindenki távol akar téged tartani. De nem sikerülhet nekik, mert érzem, hogy sietsz felém.

Már nem tudom hány villamos ment el mellettem, nem tudom hány ember nézett végig rajtam, ahogy itt állok a hidegben. Jobban a fejemre húzom a sapkát, mert már elzsibbasztotta a fagyos szél a fülem. Összehúzom magamon a kabátot, mert a vastag pulcsi már kevés. Fázom, nem nem is fázom, vacogok.

Késel. Már 10 perce itt kéne lenned. Haragszom a munkatársaidra. Biztos valamelyik megint feltartott egy bugyuta, értelmetlen viccel. És haragszom rád, mert mindig hagyod, hogy feltartsanak. Akkoris, amikor várlak.

Egyre lassabban telik az idő. A hidegben minden perc egy órának tűnik. Minden pillanat egy örökkévalóság. A szél befúj a szoknyám alá, és hirtelen csontomig hatol a hideg. Azon gondolkodom, hogy miért nem vettem inkább vastagabb harisnyát? Vagy egyáltalán harisnyát. Mert a combfix nem melegít mindenütt, és ahol igen, ott sem túlzottan. De szexi akartam lenni. Azt akartam, hogy szépnek láss. Feltűnik egy barátnőm. Kérdi, mit várok. Én mondom neki, hogy téged. Kérdi azt is mióta. Tényleg, mióta is? Már negyed órája meg kellett volna érkezned. Nem fogsz jönni-mondja ő. És haragszom rá, mert tudom, hogy nincs igaza. Tudom, hogy el fogsz jönni, hiszen megbeszéltük. Megígérted. Tudom, hogy nem csapnál be. És tudod, hogy várlak. Elmegy a barátnőm. Jobb is, mert csak idegesítenek a butaságai.

Az arcom már tűzpiros, jéggé fagyott. Nézem, ahogy az emberek vacogva sietnek el mellettem. Csak én nem mozdulok. 20 perc. Nem késhetsz ennyit! Aggódni kezdek. Félek, hogy valami történt veled, hogy bajod esett. A telefonomért nyúlok, kikeresem a számod és várom, hogy kicsöngjön. Egy csörgés…kettő…három…majd megszakad. Kinyomtad. Talán már itt jársz a közelben és feleslegesnek érzed, hogy beszéljünk? Talán már a metrón vagy és elment a térerő? Semmit nem tudok, semmit nem értek.

Sms-t kapok. Tőled. Boldog vagyok, hát mégsem felejtettél el. Ó, de mi ez? Hogy ne várjalak? Mi az, hogy meggondoltad magad? Miért ne menne ez nekünk? Nem értelek, hiszen te akartad, hogy…

Érzem, hogy a hideg ellenére valami forróság tölti meg az arcom. A szemem sarkában könnyek égnek. Ijedten meredek magam elé, visszatartva a pislogást. Nem, nem szabad, hogy azok a könnycseppek kiszabaduljanak onnan. Nem sírhatok. Kezem megmozdul a zsebemben, ökölbe szorul. Körmöm élesen belemélyed a tenyeremben, miközben hazafelé indulok. Érzem, hogy zsibbad a tenyerem a körmöm okozta fájdalomtól, de még így sem fájhat annyira, mint a szívem. Kiveszem kezem a zsebemből, látom a körmeim nyomát. Nem pislogok. Összeszorítom a fogaimat, már szinte eltörik az állkapcsom. Csak addig ne sírjak, amíg haza nem érek. Egyre gyorsabban lépkedek, és egyre szorosabban tartom ökölben a kezem.

Egy pillanatra megállok. Szemhéjam gyorsan lecsukódik és egy pillanat múlva ki is nyílik. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Forró és keserű. Nagyon gyors léptekben megyek. Lehet, hogy már szaladok is? Haza akarok érni, mielőtt végleg eluralkodik rajtam a fájdalom. Nem szabad sírnom. Te jó ég! Hiszen már sírok. Önuralom…önuralmat kell gyakorolnom. Görcsösen remeg az ajkam, a szemeim homályos csillogása mögött mély bánat villan. De nem hagyom el magam. Mint a merev márvány, olyan az arcom.

Hazaérek. Becsukom magam mögött az ajtót, leroskadok az ágyra…és csak sírok, sírok, ahogy egy kisgyerek.